Táncművészből jógi – Julcsi története

2020 nyara volt, mikor családi körünkben örömmel nyugtázta mindenki, hogy végre megjött az eszem: továbbtanulok. Aztán szóvá tettem azt is, hogy tudom, eddig a Táncművészeti Egyetemről volt szó, de engem felvettek egy másik intézménybe is, és igazából oda húz a szívem, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolára. És akkor hirtelen megint mindenkinek az arcára fagyott a mosoly, kikerekedtek a szemek… „hogy hová?” Azóta sokszor felemlegetjük, hogyan is alakulhatott ez így, én az egész eddigi életemet a táncművészetnek szenteltem, ezért mindenki meglepődött, hogy ilyen hamar és ennyire könnyedén döntöttem, ahogy döntöttem.

A Bhagavad-gītāban az olvasható, hogy lelki folyamat gyakorlásába négyféle ember kezd bele: (1) a szenvedő, (2) a gazdagságra vágyó, (3) a kíváncsi, (4) és aki az Abszolútról szóló tudás után kutat. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a fentiek közül nekem mi volt a motivációm annak idején, és azon túl, hogy úgy találtam, kicsit mindegyik igaz, ráakadtam egy régi feljegyzésre még 2019-ből, amikor érzelmileg és egzisztenciálisan is nagyon a helyemen éreztem magam, csak épp közben meg azon aggódtam, hogy vajon meddig lesz ez így. Világ életemben nehezen birkóztam meg a gondolattal, hogy arról szól az élet, hogy egyszer boldogok vagyunk, aztán pedig törvényszerűen szomorúak. És hogy az fogja eldönteni, hogy elégedetten távozunk-e innen, hogy merre billen a mérleg nyelve: többször voltunk boldogok, vagy inkább szomorúak? Amellett, hogy persze szerettem volna jógaoktatóvá válni, még inkább azért jelentkeztem BHF-re mert az volt a benyomásom, hogy nekem itt el fogják magyarázni, hogy ez nem így van, mert az élet valójában sokkal több annál, amit az érzékszerveinken keresztül tapasztalunk belőle.

Fotó: Varga Viktor

Hogy tudjak mellette továbbra is dolgozni, levelező tagozaton kezdtem meg a tanulmányaimat és emlékszem, hogy az első évben szinte tapintható volt a különbség, amikor a hétköznapokból megérkeztem erre a hihetetlen atmoszférával rendelkező helyre, amely érzetben valahol Harry Potter és a jedik világának határán állt, csak itt védikus mantrák voltak a varázsigék, a szanszkrit nyelvtan a rúnaismeret, az ájurvédikus dietetika pedig a bájitaltan. A könyvbéli fantáziákból tehát nagyon hamar valóságos élmények váltak, sőt, úgy éreztem, hirtelen két valóságom lett, az itteni és a „kinti”, tátongó szakadékkal a kettő között.

Aztán némi idő elteltével a jógikus elvek elkezdtek beszivárogni a hétköznapokba, először az életmód vagy a táplálkozás, később pedig a gondolatok és a lelki gyakorlatok szintjén. Az inspirációt ehhez a tanárainktól nyerhettük, akik saját példájukon keresztül mutatták be, hogy milyen személy válhat valakiből, aki egy többezer éves lelki tradíció alapjaira helyezi az életét. Az ő társaságukban, és szakmai gyakorlaton a Krisna-völgyben élő bhakták (Krisna-hívők – szerk.megj.) életébe betekintve újra és újra meggyőződhettünk arról, hogy van az életnek magasabb rendű célja annál, mint hogy minél ügyesebben lavírozzunk öröm és bánat tengelyén.

Korábban azt gondoltam a hitről, hogy az valami tálentum, ami valakinek megadatik – őket mindig irigyeltem –, és van, akinek pedig nem. De itt megtanítottak arra is, hogy a hit egy olyan képesség, ami mindenkiben ott van, csak foglalkozni kell vele. Egyáltalán nem más, mint amikor valaki meg akar tanulni biciklizni, vagy úszni.

Annyi a különbség, hogy a biciklizést, az úszást, vagy a táncot idővel abba kell hagyni, és amikor elfogadunk egy újabb testet, hogy abban újabb cselekedeteket hajtsunk végre, akkor ezeket a dolgokat mind ismét meg kell tanulni. A jóga által elérhető eredmények azonban nem ilyenek, mert nem az anyagi test, hanem annak lakójának síkján léteznek, aki örök és változhatatlan. Még hogyha nem is sikerül végigjárnunk a jóga útját, a következő életünkben ez az egyetlen, amit onnan folytathatunk, ahol abbahagytuk, mintha csak rég nem hallott, ismerős dallamok csengenének fel, természetes vonzódást ébresztve bennünk.

Fotó: Varga Viktor

A lehetőséget mindig megkapjuk, én például most megszülettem egy olyan családban, ahol a kezdeti meglepettség szinte csak egy pillanatig tartott, azóta viszont nyitott szívvel és töretlenül támogatnak mindenben, amiről úgy gondolom, hogy közelebb visz önmagam megismeréséhez. Nem is olyan régen, a nagypapám úgy fogalmazott, mint egy igazi jógi: „Julcsikám, úgy látom, nagyon szépen mélyül a gyakorlásod. Most már tényleg nagyon oda kell figyelnem, mit készítsünk neked, mikor meglátogatsz bennünket, de nincs kihívás, amit a konyhában ne tudnék teljesíteni.” Ilyen csodás személyek odaadását élvezve telt az elmúlt három évem, ami egyfolytában ösztönöz a további fejlődésre, hogy egyszer majd célba érjek.

„A kevésbé értelmes emberek néha félreértik a tudás elérésének ezt a folyamatát, és úgy vélik, hogy ez a cselekvés mezejének kölcsönhatása. Valójában azonban ez a tudás utáni kutatás igazi folyamata. Ha valaki elfogadja ezt, akkor lehetősége nyílik az Abszolút Igazság elérésére. Ez tehát – ahogyan korábban már olvashattuk – nem a huszonnégy elem kölcsönhatásának az eredménye, hanem az elemektől való megszabadulás eszköze. A megtestesült lélek a test börtönében ül, ami egy huszonnégy elemből álló burkolat. Kiszabadulni belőle a tudás elérésének itt leírt folyamatával lehet. A folyamat leírásában a legfontosabb tényező az, amiről a tizenegyedik vers első sora ír. Mayi cānanya yogena bhaktir avyabhicāriṇī: a tudás megszerzésének végén az Úr tiszta odaadó szolgálata áll.”

Bhagavad-gītā 13. 8–12., A.C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda magyarázata.

(Borítófotó: Futár Ernő)