Az elme (manas)
Az anyagi tudaton (citta) belül az elme (manas) egyfajta koordináló egység szerepét tölti be: összehangolja az érzékszervek működését. Természetét tekintve az anyagi testhez tartozik, de a működéséhez szükséges hajtóerőt az önvaló szolgáltatja. Belső érzékszervként is felfogható: az örömöt és a fájdalmat érzékeli. Az intelligenciával együttműködve mérlegel, s ezt követően javasol az „én” számára. Fő feladata a gondolkodásban való részvétel, az érzés és az akarat funkcióinak gyakorlása.
Érdekes, hogy az elme működése szorosan kapcsolódik az idő, a tér és a távolság felfogásához, azok relatív érzékeléséhez is. Ezeket az elme által tartjuk valóságosnak; a különböző elmeállapotok más-más eredményt produkálnak e paraméterek valós mértékétől függetlenül. Mindannyian tapasztalhattuk már, hogy a viszonylag rövid idő vagy távolság egyszer nagyon hosszúnak tűnik, máskor pedig órák röpülnek el pillanatok alatt, attól függően, hogy az elme milyen állapotban van. Az elmének nincs meghatározott értékrendje.
Az intelligencia tölti be azt a funkciót, hogy „kézben tartja” az elmét. Az elmének ahhoz, hogy valamihez ragaszkodni kezdjen, gyakorlatilag semmi más nem kell, csak hogy az adott dolgot elégszer tapasztalja. Ez a tulajdonság az alapja például a szenvedélybetegségek, illetve a szokások kialakulásának. Az elme ezen tulajdonsága azonban az ember számára kedvező is lehet, mert ennek a mechanizmusnak köszönhetően lehetséges gyakorlással leszoktatni őt a kedvezőtlen viselkedésformákról, sőt ennek köszönhetően lehetséges „rászoktatni” az általunk választott értékrend és gondolkodásmód elfogadására.
Śrī Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban a következőket tanítja az elmével kapcsolatban: „Az elme a legjobb barátja lesz annak, aki legyőzi őt, ám annak, aki nem képes felülkerekedni rajta, a legnagyobb ellenségévé válik.”[1] Az elmét a barátunkká tenni nem kis feladat, de a kitartás és a folyamatos gyakorlás meghozza a várt eredményt.
Az intelligencia (buddhi)
Az elmét és az érzékszerveket az intelligencia (buddhi) hivatott irányítani, az elme működéséhez képest egyfajta szabályozó szerepet tölt be. Képes a megkülönböztetésre, s így meg tudja határozni a tárgyak természetét, amikor azok az érzékek és az elme hatókörébe kerülnek. Funkciói között a kételkedés, a körülöttünk lévő dolgok és önmagunk téves vagy éppen helyes felfogása, észlelése, valamint a memória és az alvás a legfontosabb. A téves és helyes észlelés attól függ, hogy mennyire tartjuk tisztán az intelligenciánkat.
A tiszta intelligencia által támogatott anyagi tudat képes mindent a maga valójában látni. Az intelligencia képzését elsősorban tanulással, a tanultak gyakorlásával, s ezáltal az értékrendjének a fejlesztésével tudjuk megvalósítani. Az intelligencia a transzcendentális tudás által képes megtisztulni annyira, hogy segítségével képessé válhatunk valódi énünk felfedezésére.[2]
A hamis ego (ahaṁkāra)
A hamis ego (ahaṁkāra) az ember saját magáról alkotott, ám az eredetitől eltérő énképe. A szanszkrit kifejezés szó szerint lefordítva „én-készítő”-t jelent, az eredeti énképünk megmásítása miatt. Bár létrejöttének alapja az önvaló, tehát a valódi énünk, a test finom és durva fizikai rétegei eltorzítják azt. Ahogy a nap szikrázó fehér fénye elé tett színes üvegen keresztül a nap is színesnek – kéknek, pirosnak vagy éppen zöldnek – látszik, ugyanúgy önmagunkról is „színezett”, torzított képet kapunk, ha az anyagi test és tudat színes üvegein keresztül érzékelünk. A jelenleg észlelt önazonosságunk tehát az eredeti egyéniségünknek csupán torz tükröződése, mert megfeledkeztünk róla, kik vagyunk valójában; különböző anyagi testekkel, életkörülményekkel és életfelfogásokkal (ideológiákkal) véljük magunkat azonosnak.
Az önvaló, a durva és a finom fizikai test kapcsolata
A védikus irodalom egy hasonlaton keresztül mutatja be az önvaló, valamint a durva és a finom fizikai test kapcsolatát: „Az önvaló az anyagi test szekerének utasa, az intelligencia pedig a szekérhajtó. Az elme a gyeplő, az érzékek pedig a lovak. Ily módon örvend vagy szenved a lélek az elme és az érzékek társaságában.”[3] Ez az ősi személyiségmodell az individuum egyes részeinek hierarchiáját is felfedi, támpontokat adva személyiségünk fejlesztéséhez.
Az önvaló az anyagi test szekerének az utasa
Egy másik kijelentés szerint az elme felsőbbrendű helyzetben van az érzékszervekhez képest, az intelligencia pedig felsőbbrendű az elménél. Így az elme irányítja az érzékeket, a megfelelően képzett intelligencia pedig az elmét. Az önvalóról azonban azt tartják, hogy még az intelligenciánál is emelkedettebb helyzetben van. Így látható, hogy a test-elme-intelligencia-ego alkotta rendszer az önvalónak van alárendelve.[4]
A finom fizikai test tehát a gondolkodás, az érzés, az akarat és a cselekvés megnyilvánulásainak az alapja, s ennél fogva a látható, érzékelhető személyiségünk része.
A védikus személyiségmodell
A következő ábrán a személyiség védikus felfogását, más szavakkal az emberi lény metafizikai anatómiáját szemléltettük.
Az elméből, az intelligenciából és hamis egoból álló szennyezett, anyagi tudat (citta) nem tartozik az önvalóhoz. :
A körkörös rendszer legbelső része jelöli az ember igazi, megváltoztathatatlan és örök énjét, az önvalót. Ez vagyunk mi valójában. Az önvaló eredeti tudatát és határtalan képességeit az intelligencia, az elme és a hamis ego fedi be, s az eredeti tudatunk ezeknek a rétegeknek az állapotától függően tud megnyilvánulni önmagunk és a külvilág felé. Így bár a személyiségünk alapját az önvaló képezi, annak tulajdonságai a finom fizikai testen keresztül torzulva jutnak felszínre.
Korábban is utaltunk arra, hogy a hierarchiában e rétegek között az önvaló után az intelligencia következik. Így ennek állapota határozza meg a másik két külső réteget, tehát az elmét és az egot, vagyis az önmagunkról alkotott képet.
Amennyiben tudatos önképzéssel és megfelelő életvitellel tiszta intelligenciára teszünk szert, ez automatikusan megváltoztatja torz tudatunk két további rétegének minőségét is. Ennek hatására az eredeti énünket befedő finom fizikai test áttetsző – eredeti tulajdonságainkat és képességeinket megnyilvánulni hagyó – közvetítő közeggé változik, határtalan távlatokat nyitva előttünk.
[1] Bhg. 6.6.
[2] Śrīmad-Bhāgavatam 3.26.29–30 alapján.
[3] Ezt a hasonlatot többek között a Kaṭha-upaniṣadban (1.3.3–4) olvashatjuk, a Bhg. 6.24, magyarázata idézi.
[4] Erről a hierarchiáról a Kaṭha-upaniṣad (1.3.10–11) és a Bhagavad-gītā (3.42) is említést tesz.
Cikk forrása: Gaura Krisna Dásza (Dr. Tóth-Soma László), Ranginí Déví Dászí (Képes Andrea), Medvegy Gergely, Kapisinszky Judit: Jóga tiszta forrásból