Tudod mi az egyik legmenőbb nyári lelki kaland?

Minden nyáron van egy különleges zarándoklat itt Magyarországon, tudtad? Esetleg már találkoztál is vele? Színes, igazán vidám, zenélős, mahá-mantrát éneklős, táncolós, szóval nem pont az a megszokott hangulat. Ezt a fajta zarándoklatot úgy hívják: pāda-yātrā (páda-játrá). Kívülről nézve ez egy nagyon egyszerű, örömteli dolog – és ez így is van – , ugyanakkor egy nagyon mély és tanulságos lelki élmény is egyben. Amitől pedig tényleg menőnek tartom, hogy nemcsak annak rendkívül áldásos, aki részt vesz benne, hanem azok számára is az, akik találkoznak ezzel a zarándok csapattal. Ugyanis útközben bárki, aki csak hallja ezt a mahá-mantrát, vagy szert tesz egy lelki könyvre, az valami igazán értékeset, maradandót kap, ami közvetlenül a léleknek szól. Ha pedig valaki ebből bármit is el tud fogadni, az megváltoztathatja az életét.

Szóval akár te magad mélyülsz el a pāda-yātrāban és közben adod ezt a lelkiséget másoknak is, akár a másik oldalon vagy, és kapod azt a zarándokoktól, az életed jobb lesz tőle. Azt hiszem, ha lenne ilyen kifejezés, erre mondanák azt, hogy “spirituális win-win”. És, hogy milyen is lehet egy ilyen win-win találkozás, arról olvashatsz most itt, a következő sorokban. 

Júniust írunk. Amióta az eszemet tudom – a nyolcvanas évek közepétől – minden nyár ugyanúgy jön, és mindig ugyanazt hozza a kis falunkba. De valami mégsem a régi, nem az igazi – vagy sohasem volt az? Hajnalban már nem látom a napfelkeltéket (mert mindig elalszok), nappal nem érzem a forró nyári levegő illatát. Esténként a megperzselt táj vibrálása sem érint meg, és a nyári éjszakák varázsa is elhalványult. Vagy tényleg sosem volt? Valahogy ilyen az életem is; ahogy öregszem – pedig még alig múltam 30 – egyre csak fakul belül valami. Meg kívül is. Meg a kapcsolataimban is. Általában nem szoktam ilyen dolgokon gondolkodni. Élem a megszokott életemet a maga jól begyakorolt kis fordulataival; nem érzem hiányát semminek. Azonban a nemrégiben különös dolog történt velem…

Szombat lévén otthon ültem a viszonylag hűs szobában és Rejtő Jenőt olvasgattam. Egyszer csak valami furcsa zajra lettem figyelmes. Kisétáltam a házunk elé a zaj forrása után kutatva. A falu hosszú főutcájának végén az aszfalt délibábkeltő sugárzásán át fura szerzeteket pillantottam meg. Egy csoport fiatal közeledett színes ruhákban, különös hangszereken játszva. Ja, a Krisnások!

Már sokat hallottam róluk, de igazából nem ismertem őket. Az egyikük megszólított és könyveket kínált nekem. Azt mondta zarándoklaton vannak, több száz kilométert tesznek meg gyalog. Valamit mondott még a lélekről, az Istenhez fűződő eredeti kapcsolatunkról és a valódi boldogságról, de a hangját lassan elnyomták a közeledő társai éneke és hangszerei. Figyeltem őket, ahogy eltáncoltak mellettünk. Az arcukról valami különös tisztaság sugárzott. És a dal is magával ragadó volt. Azon kaptam magamat, hogy fülig érő szájjal ritmusra bólogatok. (Pedig nem a Fülig Jimmyt olvastam előtte.) De nem csak a szám ért fülig, hanem a lelkem is. Valahol megnyílt bennem valami és egy soha nem tapasztalt – ismerős érzés öntött el. Éreztem, hogy az élet többről szól, mint amit eddig hittem.

Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Én meg csak álltam ott még egy ideig földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem, hogy „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam”. Vendége voltam, mert soha nem éreztem még ehhez foghatót. De mégis ismerős volt mindez. Olyan, mintha az otthon rég elfeledett illatát éreztem volna meg. Az ég kékebbé, a fű zöldebbé, az élet pedig szívszorítóan széppé vált arra a pár percre. Észre sem vettem, hogy egy könyvet szorongatok a kezemben. A címe Bhagavad-gítá volt.

Fotó: BTG

Aztán jöttek a megszokott, alig pislákoló hétköznapok. Ahogy a nyár a korral kezdte elveszíteni a fiatalos fényét és a tavaszvégi harmat érintésének frissességét, úgy kezdtem én is elfelejteni az élményt, amit a falunkon átvonuló Krisnások jelentettek. Pontosabban már csak arra emlékeztem, hogy jó volt. Az egész hangulatot azonban nem tudtam újra megragadni. Ott egy pillanatra föllibbent a függöny a tudatomról, de gyorsan vissza is hullott. Rá kellett jönnöm, hogy erőfeszítést kell tennem, ha meg akarom érteni, hogy mi történt akkor. És hogy egyáltalán mi történik velem, körülöttem, a kapcsolataimban és a világban, egyáltalán mi a célja a létezésnek? Mert most már biztos voltam benne, hogy az élet többről szól, mint amit eddig hittem. Van valami a dolgok mögött, amiről eddig nem tudtam, pontosabban nem vettem tudomást.

Így hát pár hét után elkezdtem olvasni a Bhagavad-gítát. A kutyám zavartan emelte fel a fejét minden „Igen, tudtam, hogy így kell lennie!” és „Végre értem!” típusú felkiáltásomra, hogy aztán sztoikus nyugalommal az arcán térjen vissza a szoba árnyainak elmélyült tanulmányozásához. Ahogy kezdtek körvonalazódni bennem a dolgok, és egyre mélyebb bepillantást nyertem a védikus tudás tárházába, kezdtem sejteni, hogy itt valami nagy isteni terv és jelenlét szövi át az élet minden aspektusát. Ennek fényében tényleg fény kezdett gyúlni az elmémben. Nemcsak azt éreztem, hogy megtaláltam a fonalat a valódi tudás felé vezető úton, hanem a fonal folytatásában egy olyan szőttest találtam, mely a valóságot mintázza és pontos útmutatót és világos távlatokat ad az élet megértéséhez és a létezés valódi céljának megtalálásához. Tudtam, hogy tovább nem engedhetem, hogy az élet kicsordogáljon a kezeim közül.

A Bhagavad-gítából megtudtam, hogy az emberi élet értelme a Krisnához fűződő eredeti és örök kapcsoltunk helyreállítása. Ezért az eredeti, lelki természetünk szerint, a testi fölfogásról lemondva kell cselekednünk. Mert a lelkünket nem érintheti meg a halál és annak hírnökei: a kapcsolataink, egészségünk és erőnk fokozatos elmúlása, kifakulása. Az örök lélek útján nincs elmúlás és halál. Ez az út egy új és színes ösvényre visz bennünket, amelyen végül a lelki világ tavaszi szellője életre kelti a lélek bimbózó virágát. Akkor kezdődik el életünk örök tavasza, melyre mindig is vágytunk.

Az itt leírt találkozás már közel egy éve történt. Az egri Krisna hívők által vezetett országos zarándoklat idén csodák-csodájára ismét elhaladt a kis falunk főutcáján. Az egész ismét ugyanolyan borzongató érzés volt, mint tavaly nyáron. Csak szerencsére a lábam nem gyökerezett a földbe. Nem is baj, mert akkor nem tudtam volna lépést tartani a csapattal. Messze volt még a következő falu, és egyébként is egész nap talpon voltunk.

Az idei zarándoklat (pāda-yātrā) augusztus 2-13. tart majd, a helyszínek a következők, hátha szívesen összefutnál a kis csapattal, vagy akár be is csatlakoznál – amit egyébként bárki megtehet, akinek csak kedve támad –, azt hiszem, hogy nem mindennapi lelki töltődésre ad lehetőséget! 

08.02. Budapest – Római part / 08.03. Budapest – belváros / 08.04. Cegléd – Helvécia – Kecskemét / 08.05. Gyöngyös – Eger / 08.06. Velencei tó / 08.07. Budapest – belváros / 08.08. Vác – Szentendre / 08.09. Tatabánya – Tata / 08.10. Budapest – belváros / 08.11. Siófok / 08.12. Fonyód – Balatonfenyves / 08.13. Balatonlelle – Balatonboglár