Kezeld az élet kihívásait királyi módon!

Miért fontos kiegyensúlyozottság, és miért annyira nehéz elérni? Az élet kihívásai ellenére megvalósíthatjuk ezt az állapotot? Nagy az ellenszél, de lehet rajta dolgozni, Ali-Rawech Anikó szerint például a trónért folytatott harcot végigkövető lebilincselő indiai eposzból, a Mahábháratából tanult elgondolkodtató meglátások, tanulságok alapján is. Először nézzük meg, mik vezetnek dizsharmóniához a modern korban!

Városi lét

A városi lét együtt jár az ingerek folyamatos, szűnni nem akaró áradatával. Ezek folyamatosan hatnak a külső érzékszerveinkre (öt információszerző érzékszerv). Gondoljunk csak a különböző járművek folyamatos morajlására, az állandóan nyüzsgő városi élet látványára, az ebből fakadó illatokra és/vagy szagokra.

Az ilyen változatos életmód bizonyos életkorban még vonzó is lehet, sokszor halljuk a fiatalabb nemzedéktől, hogy „olyan jó, amikor zajlik az élet”. Mégis ezt a sok ingert feldolgozni a finomfizikai testünk által nagyon nehéz. Észre sem vesszük, hogy több százezer ingert kell feldolgoznia az elménknek naponta, ami, ha hosszasan fennáll, már terhet ró a szervezetre. Még hosszabb időn át tartó folyamatos inger már túlterheltséget, komoly mentális zavarokat is eredményezhet. Leginkább egy bezárt és agyonsimogatott húsvéti nyúlhoz vagyunk hasonlatosak ebben a szituációban, amibe saját önszánunkból megyünk bele, és nem értjük, hol rontottuk el.

Folyamatos, hosszú időn át tartó stressz

A fenti életmódból adódó repetitív inger stresszé alakul és a megküzdési készség pedig egy idő után kimerül.y A folyamatos terhelés mentális zavarokhoz, rosszabb esetben depresszióhoz vezethet. Ennek a hatása már kézzel fogható, hiszen a szakemberek azt jósolják, hogy 2030-ra a depresszió lesz a munkaképtelenség vezető oka a világon.

Érdekes, hogy még az alacsony mértékű stressz is ugyanezt a hatást váltja ki, bár pont az alacsony intenzitás miatt sokszor észre sem vesszük, stressznek meg semmiképp nem hívnánk. A saját életünkből is rengeteg ilyen apró esetet gyűjthetünk: vigyáznunk kell, nehogy elüssön az autó, este alaposan bezárjuk az ajtót a magántulajdonunk védelmében, a visszajárót átszámoljuk, hogy nem csaptak-e be minket stb. Ha egyszer megfigyeljük hányszor fut át az agyunkon, hogy védeni kell magunkat, vagy félni valamitől, akkor már nem is csodálkoznánk annyira, hogy mitől fáradunk el nap végére, és miért vágyódunk a vidéki életre 40 éves korunkra.

Elvárások, megfelelési kényszer

Teljesítményalapú társadalmunkban az elvárások behálózzák az életünket. Sok szerepünk van és mindenben tökéletesek szeretnénk lenni. Azt sugározza a környezet minden csatornán keresztül, hogy legyél jó anya vagy apa, kiváló munkaerő, példamutató főnök stb. A jó teljesítmény jár elismeréssel, és az elismerés hoz elégedettséget az egyénben.

Az oktatásban nyoma nincs annak a szemléletnek, hogy mindenki jó valamiben és senki sem jó mindenben. Így mire felnő egy gyerek, addigra kialakul benne, hogy teljesíteni kell, nincs más érvényesülési út, és ha nem felel meg a külső elvárásoknak, akkor értéktelennek érzi magát, befelé fordul, és még kevésbé tud bármiben teljesíteni, mint eredendően.

Modern kor értékmérői

Napjainkban a legnagyobb értékrend közvetítő a média, ahol az úgynevezett celebek, influenszerek adják a mintát. Az értékrend egyértelműen a durvafizikai test kinézete, szépsége és/vagy a tevékenység, karrier, társadalmi hierarchiában betöltött szerep. Ezen kívül minden siker mércéje az előbbiektől megszerzett pénz.

Pontosan erről olvashatunk a  Prabupáda egyik magyarázatában: „Amíg az ember a testével azonosítja magát, addig feltételekhez kötött léleknek számít, ám amint önvalója felismerése révén felemelkedik a kiegyensúlyozottság szintjére, azonnal megszabadul a feltételekhez kötött élettől.”

Rendezetlen családi viszonyok

A családok korai széthullása sem segíti az egyének békéjét és harmóniáját. A boldog családban élők érzelmi biztonságérzete is magasabb, így a félelem az ismeretlentől, az egyedüllét terhe nem nyomasztja annyira őket. A család, mint érték megjelenése, a béke megteremtéséért tett kompromisszumok megismerése már a gyerekekben kialakítja, hogy a család, az összetartás olyan dolog, amiért kell ugyan áldozni, de az egyik legnagyobb kincs az ember életében.

Sértettség, ego

Rengeteget áldozunk azért, hogy a világ elismerjen minket. Amikor ezt az énképet vélt, vagy valós sérelem éri, rettentően sértettek leszünk. Minden szinten és minden körben „tapasztjuk” ezt a falat, ami azt a képet sugallja, hogy mi értékesek vagyunk. Sokszor teljesen jelentéktelen emberek véleménye is ki tud zökkenteni a magunkról alkotott bizonyosságunkból, és bele sem gondolunk abba, hogy valaminek az igazi értékét nem az éppen aktuális közvélemény adja. Hiszen elég csak megnézni egyes szakmák, ásványi kincsek vagy részvények árfolyamának változó értékét. Mindez illúzió, és általában a tudatlanságból fakadóan sokszor az igazi értéket fel sem ismerik pl. Joshua Bell világhírű hegedűművészt a washingtoni aluljáróban, akinek normális esetben több ezer dollárt fizettek ki egy-egy előadásán való részvételért, az utcán azonban közömbösen mentek el.

Akkor most lássunk néhány példát és ellenpéldát a kiegyensúlyozottságra a Mahábhárátából!

1.    Csitránaga

Az ő vesztét az ego okozta, mivel mérhetetlenül felbőszítette az, hogy mást is így hívnak, mint őt. Oly annyira fennakadt ezen a kis apróságon, nyilván mivel saját magát olyan egyedülinek és megismételhetetlennek gondolta, hogy párbajra hívta ki névrokonát, amibe bele is halt.

2.    Ambá

Ambát Bhísma „hozta” feleségül Vicsitravírjának (két lánytestvérével együtt), de mivel Ambá már ezt megelőzően elígérkezett egy másik férfinak, ezért nem érezte, hogy hozzá tudna menni. Őszintén felvállalva máshoz fűződő érzéseit, kérte a házasság alóli felmentését, amit Bísma meg is engedett, és elengedte kedveséhez.

Sajnos a sors úgy rendelte, hogy szíve választottjának nem tetszett, hogy más férfinak számták és már úgy érezte, hogy nem maradt tiszta, így viszont ő nem akarta feleségül venni. A magát elveszettnek érző Ambá visszament Bhísmához, és szinte követelte, hogy akkor Bhísma vegye el, ha már ő hozta ekkora nagy bajba, de Bhísmát kötötte a nőtlenségi fogadalma, így ez az út sem volt megoldás Ambának.

Ambá választhatta volna azt is, hogy beletörődik a rá szabott sorsba, és valahogy mégis megleli a szerencséjét talán később mással, vagy bízhatott volna az istenekben, hogy meglátva elfogadását és behódolását szebb sorsot adnak majd neki, de ehelyett ő örök bosszút fogadott Bhísma ellen, és az évek során ebbe a gyűlöletbe szinte teljesen beleőrült. Mind külsőleg, mind belsőleg zilált lett, és szinte állatias módon csak a bosszúszomjának élt, megfeledkezve lelki életének fejlesztéséről és az élet végső céljáról. Az istenek megadták neki, amit kívánt, és engedélyezték, hogy halála utáni következő születésében ő legyen az, aki Bhísma halálát okozza. A történet már nem mutatja, hogy utána meglelte-e a lelki boldogságát, de valószínűsíthetjük, hogy előbb-utóbb rájött, hogy ez csak az anyagi világban töltött éveit hosszabbította meg, de nem vitt közelebb a végső és igazi célhoz.

3.    Jujutszu

Pozitív példa ő, aki annak ellenére, hogy Dhritarástra udvarában élt, nem gyűlölte a Pándavákat, sőt amikor azok csellel akarták Hasztipuránába csalni, ahol rájuk gyújtották volna a palotát, virágnyelven jelezte ezt a veszélyt nekik. Erkölcsi értékrendje nem engedte, hogy ilyet tegyenek valakivel, de azt sem, hogy elárulja családját.

Az életben sok ilyen nehéz döntésünk van, amikor sem egyik sem másik választás nem az igazi, ilyenkor kell ezekhez a félmegoldásokhoz fordulnunk, amit sokszor nagyon nehéz kitalálni. Jujusztu példája, erre az arany középútra kiváló példa.

4.    Dhritarástra és Pándu

A két családfő egyike Dhritarástra, aki nem tudott belenyugodni, hogy vakként nem lehetett király, abban pedig főként nem, hogy végül testvére fia, Judhisthira született meg először, így ő lett a hivatalos trónörökös. Így nemcsak ő esett el az uralkodástól, de fiait sem láthatja a trónon. Egész életét kitöltötte, hogy ez ellen az elrendelés ellen tegyen, és dühében már olyan tettekhez is folyamodott, ami saját testvérei élete ellen szóltak annak ellenére, hogy egész gyerekkorukat békében és szeretetben töltötték.

Ugyan volt amikor átmeneti uralkodóként felébredt benne az erkölcs, és kettéosztotta a királyságot fia, Durjódhana és unokaöccse, Judhisthira között, de nem tudott mégsem pártatlan lenni, saját fiának a jó területeket, testvére fiának a semmire sem használható sivatagos elátkozott területet adta. Rengetegen próbálták az évek során jobb belátásra bírni, de ő mindig kivonta magát a felelősség alól, és állandóan az elrendelésre fogta tetteinek jelentéktelenségét.

Családfőként ezt a szemléletét átültette fiaiba is, akik miatt végül az egész család története egy testvérháború által vált híressé.

Igazából Pándu sem törődött bele a sorsába, mert ő meg nem igazán akart király lenni, inkább az erdőbe vágyott. Nem tudni, hogy azért, mert nem fogadta el a feladatait, vagy csak az elrendelés miatt, de végül is ez pecsételte meg az életét. Az erdőben lenyilazott két őzet, akik nagy bölcsek voltak, akik más alakot vettek fel és egymás társaságát szerették volna élvezni. Mivel ezt Pándu meghiúsította és megölte őket, ezért azt az átkot kapta, hogy ha valamelyik feleségéhez szerelmes szándékkal közelít, azonnal elhagyja a testét. Sok évig erre tudott vigyázni, de végül győztek az ösztönei és halála miatt fiai egyedül maradtak.

5.    Durjódhana és Judhisthira

Az egész történeten végigvonuló ellentétpár. Durjódhana folyamatosan a trónra szeretne törni és ebben az elvakult vágyában semmi nem tudja megakadályozni. Megmérgezi unokatestvérét Bhímát, akivel együtt nőtt fel, mindenkivel szövetségre lép, akit csak egy kicsit is fel lehet használni a Pándavák ellen. Gonosz tervet eszel ki, amiben Hasztinápurába csalva mindenkit elevenen akar elégetni, még anyját, Kuntit is.

Judhisthira ezzel szemben, amikor Dhritarástra az elátkozott, sivatagos földet adja neki, köszönettel és meghajolva elfogadja azt. A félistenek ezt tisztelvén a legszebb várossá varázsolják, ami Indraprasztha néven az egyik legkedveltebb lakóhelye lesz az embereknek.

Amikor száműzetésbe kell vonulniuk, az erdőben, nagyon nehéz körülmények között élnek, de Judhisthira Draupadinak elmondott érvelésében azt vallja, hogy nem hagyja, hogy a harag eluralkodjon rajta, mert az csak kárt okoz az embernek és az egész környezetének. Így, elfogadva az igazságtalanságot és jelenlegi sorsát, inkább gyakorolja türelmet és az alázatot, és ennek hosszútávon valóban meg is lesz a jutalma a történetben is.

Hogyan kezeljük a kihívásokat az életünkben? Probléma vagy megoldandó feladat?

Érdemes először is elgondolkoznunk azon, hogy számunkra mi az „elég”, mert sokszor kiderül, hogy amikor valaminek az elveszítését elszenvedtük, az nem is számít igazából. Például az, hogy kinek volt ma igaza egy vitában, semmit sem tesz hozzá, de nem is vesz el az életemből, főleg, ha majd visszanézek erre az eseményre 10 év múlva.

Ha sokat gondolkodunk, akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy a dolgok csak történnek az életben, minden negatív, vagy pozitív jelző nélkül. Az, hogy mit nevezünk jó eseménynek és mit kihívásnak, azt csak a mi hozzáállásunk teszi hozzá.

 Összességében elmondhatjuk, hogy ha a Mahábháratában minden szereplő kiegyensúlyozott lett volna, akkor az egész viszály és háború nem történt volna meg a két család között, hanem egymást támogatva, kiegészítve egy virágzó államot hozhattak volna létre. De mégis hálásak lehetünk nekik, mert Krisna emiatt tudta elmondani a Bhagavad-gītát, ami nélkül a mi életünk sokkal kevésbé lehetne kiegyensúlyozott.