Tánc és jóga? – A test, mint médium

Néhány alvás múlva lesz a tánc nemzetközi világnapja. Oké, és ez mégis hogyan kapcsolódik a jógához? Nagyon speciális tevékenység a jóga is és a tánc is. A keleti kultúrában mindkét mozgásforma ősidők óta jelen van, és jó eszközként szolgál arra, hogy a test megfelelő használatával fejlődéshez segítsék az embert. Hogyan? Gaál-Kovács Julcsi – aki egyszerre táncművész, és a BHF-en végzett jógamester és oktató – kifinomult, őszinte írásán keresztül megmutatja…

Szavak nélkül

A színház világában, és leginkább talán a kortárstánc, illetve a szabadtánc területén alkotó művészek között gyakori az az ars poetica, miszerint az összes, már eltáncolt, és minden, még el nem táncolt koreográfia jelen van a térben, ami körülvesz minket. Nekünk csak meg kell nyitnunk az érzékelésünket és befogadóvá kell válnunk azokra a mozdulatokra, amelyek rajtunk keresztül szeretnének megnyilvánulni. Jómagam sokszor jobban hiszek a szavak nélküli kifejezésben.

Szórakoztató módon most is, amikor a hozzám annyira közel álló témáról gondolkodom, cserben hagynak a szavak, de legalább így autentikus: megpróbálom használni a fentebbi praktikát, és elképzelem, hogy eme megemlékezés a tánc nemzetközi világnapján már megszületett, s én most eggyel hátrébb lépek, hogy le is tudjam írni.

Különféle segítő módszerek

Hasonló filozófián alapszik egyébként Bert Hellinger terápiás családállítás módszere, ahol ez az információkkal telített tér “morfogenetikus mező” névre hallgat, és mára már emberek sokaságának segít feltérképezni, megérteni és feldolgozni azokat a családi és generációs terheket – és egyben erőforrásokat –, amelyeket tudattalanul örökítünk tovább az utánunk következőknek, mintegy karmikus hagyatékként.

Természetesen, mint ahogyan azzal sokszor találkozunk, ami a modern világunkban hatékony eszközként megjelenik, annak gyökere több, mint valószínű, hogy felfedezhető a jóga ősi tradíciójában is: a jógahagyományok is hivatkoznak egyfajta univerzális mezőre, amely kapcsolatban áll minden formával és elemmel, így alkalmas bármilyen információ befogadására és megőrzésére, valamint közvetítő közegként annak továbbítására. Ez pedig az úgynevezett pránikus dimenzió, amely valójában a transzcendentális, lelki szféra energiájának anyagon való tükröződése.

fotó: AboutImages

Az anyagi test, mint a legőszintébb médium

Meggyőződésem, hogy a mozdulat is ugyanennyi információt hordoz, az anyagi test pedig a legőszintébb médium, amivel életemben találkoztam. Nem olyan régen egy alkotói folyamatban vettem részt, amely során – hasonlóan ahhoz, ahogyan egy családállítás alkalmával felruházzuk a résztvevőket a saját rokonaink, szeretteink szerepeivel – mi is felhatalmaztuk egymást, hogy úgy tudjunk táncolni, ahogyan a másik. Kíváncsiak voltunk, hogy amit belül művészként átélünk a tánccal kapcsolatban, az valaki más testén hogyan jelenik meg. Mondanom sem kell, nagyon izgalmas volt!

Amikor valaki más bőrébe bújtam táncosként, akkor tíz percen keresztül úgy éreztem, hogy csak egyféle irányba tudok mozdulni, az összes többi természetellenes. Ezért a kollégámnak utána színt kellett vallania, hogy egy időben olyan darabot táncolt, amelyben elejétől a végéig egyetlen irányba kellett forognia. Az én bőrömbe bújó táncos pedig összevissza ugrált és vetődött, közben azt kiabálva, hogy milyen rég érezte magát ennyire fiatalnak.

A mozdulat nem egy olyan praxis, amihez művésszé kell válni

Jógagyakorlóként az utóbbi időben többször találkoztam azzal a dilemmával, hogy mennyi jelentőséget tulajdonítsunk a testnek. Eleve itt ez a megkülönböztetés: anyagi test. Van, ami anyagi és van, ami lelki. És fontos is ez a különbségtétel, hiszen ez a törekvő yogī célja – megvalósítani, hogy jelenlegi durva-fizikai teste nem azonos valódi, transzcendentális önvalójával. De akkor mégis, hogyan tekintsünk a testre? Lehet-e a test több, mint egy jármű, amelyet testgyakorlással megfelelően karbantartunk, hogy utunk végéig elkísérjen?

Mindazok az élmények, amelyek mögöttem vannak számomra már bizonyították, hogy igen. Az a fajta kifejezés, amelyet a tánc a testen keresztül lehetővé tesz, rendkívül gazdagító, és ennek az információcserének nem szükségszerűen az előadóművészek és a nézőközönség között kell történnie.

A mozdulat nem egy olyan praxis, amihez művésszé kell válni. Pont elég hozzá egy biztonságos tér, a kedvenc zenénk és a testünk, valamint egy őszinte szándék arra, hogy keresztülengedjük magunkon, aminek formát kell öltenie abban a pillanatban. Ekkor a tánc közelebb enged minket – saját magunkhoz. Ez egyfajta bensőségesebb kapcsolódás, amely visszasegít bennünket egy tisztább, ösztönösebb szintre. Talán azokhoz az időkhöz, amikor a mozdulatok a nonverbális kommunikáció részeként előnyt élveztek azzal szemben, hogy annyi különféle nyelven megszólaltunk volna.

fotó: Vas Péter (Gaál-Kovács Julcsi)

Az odaadás varázslatos egyszerűsége

A test azonban nem csak számunkra teszi ezt a szép szolgálatot. Segítségével kifejeződhet az Isten iránti odaadás, és ehhez sem feltétlenül szükséges szakrális, templomi táncokat elsajátítani – bár ez is csodálatos érzés. Elég, ha a templomszobában az istenszobrok előtt a kīrtana ritmusára zárjuk egyik lábunkat a másikhoz. Elég, ha karjainkat kitárva a magasba emeljük. Elég, ha hagyjuk a törzsnek, hogy ösztönösen lekövesse a lábak és a karok mozdulatát, hogy így őszinte örömmel felolvadhassunk ebben a lelki gyakorlatban.

Tudtátok, hogy Isten is táncol? Általában akkor, amikor a legmagasabb rendű szeretet fejeződik ki közte és örök társai között. Lehet, hogy a lelki világban ők sem találják a megfelelő szavakat arra a gyönyörteli boldogságra, amelyet átélnek. És amikor viszonzásra lel odaadásunk, akkor mi is kaphatunk cseppeket ebből a boldogságból. Van, aki flow-nak, vagy jelenlétnek hívja, más pedig extázisnak. Azt pedig, hogy ezek a cseppek a pránikus dimenzió, a morfogenetikus mező, vagy egy kreatív tér segítségével szállnak alá csak saját megértésünkön és hitünkön múlik.

Borítókép: Gaál-Kovács Julcsi (Willany Leó Improvizációs Társulattal)