Az első bhakti-jógí nyugaton

A.C. Bhaktivedanta Swami Sríla Prabhupáda volt az a különleges ember, aki az 1960-as években Indiából elhozta és néhány év alatt elterjesztette az egész nyugati világban a bhakti-jóga, vagyis Isten iránti odaadás jógájának filozófiáját és gyakorlati módját.

Mára szinte természetes, hogy csak előkapod a telódat a farzsebedből, és pillanatok alatt bármennyi információhoz hozzáférhetsz. Beírod a keresőbe, hogy bhakti-jóga, és aztán csak győzzél válogatni ezernyi oldal közül. De nem volt ez mindig így. Néhány évtizeddel ezelőtt a tudás, és legfőképp a lelki tudás igazi kincsnek számított. Persze manapság is annak számít, csak régebben a hozzáférhetőség adta a nehézségét, ma pedig az, hogy a gigantikus – sokszor teljesen haszontalan – információáradatból kell, hogy megtalálj egy apró, csillogó kis kincset. Amitől ez a kincs a leginkább ragyog, az a hitelesség. Ahogy írtam, millió helyről érhetsz el információt és tudást, ám annak a minősége egyáltalán nem mindegy. Tehát amitől a tudás ragyogni fog, az a hitelesség.

Nos, Sríla Prabhupáda többek között azért is olyan különleges, mert pontosan ilyen ragyogó kincset hozott el nekünk. Egy olyanfajta hiteles tanítást adott át, ami már sok ezer évvel ezelőtt is működött, és akkor is jobbá tette az emberek életét. A mai világban is tökéletesen működik, és a jövőben is fog, mert ezek a tanítások örök tudáson alapulnak.
Ráadásul Sríla Prabhupáda személye igazán méltónak bizonyult erre a feladatra, hiszen egy teljesen tiszta közvetítő közegként szolgált ezeknek a tanításoknak az átadására.

Sríla Prabhupáda már 69 éves volt, amikor 1965 augusztusában két kis bőröndjével felsétált a Jaladuta nevű teherhajó fedélzetére, és mindössze 7 Dollárnak megfelelő Rúpiával a zsebében nekivágott Amerikának. El tudod ezt képzelni? Komoly lelki életet gyakorló idős bácsiként (vagy néniként) nekiindulsz egy idegen, egészen más kultúrába, mondhatjuk, hogy egy másik világba, ahol nem ismersz senkit – de tényleg senkit -, nincs pénzed – de tényleg, szó szerint nincsen semmi pénzed -, és mindezt csupán azért, mert annyira szeretnéd az emberek életét boldogabbá tenni és ezzel örömet szerezni Istennek.

Sríla Prabhupáda szerette volna a ragyogó kincseit – amit ő is ajándékba kapott – továbbadni, megosztani minél több emberrel. Veled is és velem is. Csakis ezért hagyta ott a világ egyik legszentebb helyét, Vrindávanát, ahol a lelki életét élte. A nehézségeket, küzdelmeket választotta, mert annyira együttérző volt a szenvedő emberekkel és annyira akart segíteni. Nekünk. Azért ez lenyűgöző, nem? Számomra felfoghatatlan, hogy hogyan lehet valaki ennyire végtelenül önzetlen és szeretetteljes.

Ráadásul Sríla Prabhupáda az Amerikába tartó hajóút során több alkalommal rosszul is lett, több szívinfarktust átélt. A teherhajón pedig nem voltak profi orvosok, műszerek, nem volt semmilyen szakszerű segítsége. Kétségtelen, hogy mindezt lehetetlen lett volna túlélni az Úr támasza nélkül. De Prabhupáda személye, motivációja, és célja tökéletesen őszinte és tiszta volt, így Krisna minden pillanatban vigyázott rá, örökké a menedékében tartotta.

Aztán egyszercsak, a szürke hajnali derengésben lassan kirajzolódtak a kikötőben álló hajók, a halsütödék, a fakószürke épületek, és távolabb Boston városának sziluettje. Harmincöt nappal a kalkuttai indulást követően, 1965. szeptember 17-én, hajnali fél hatkor a Jaladuta befutott a bostoni Commonwealth kikötőbe. Prabhupáda megérkezett Amerikába.

Már a ruházata is feltűnést keltett, mivel az indiai szannyászík (lemondott életrendben élő férfiak) hagyományos öltözékét – a sáfrányszínű, lepelszerű dhótit és csadart viselte. Az Államokban azelőtt nem nagyon láttak ilyet. Ha érkeztek is keletről szvámík, ők próbáltak gyorsan beilleszkedni, ezért nadrágot és inget húztak, felvették a helyi szokások jórészét.
Prabhupáda viszont pontosan ugyanúgy élt a tengerentúlon is, mint Indiában, és talán ez volt az egyik vonzereje, hogy annyira őszintén, természetesen viselkedett. Mint azt jól tudjuk, a legmeggyőzőbb az, amikor valakinek a saját élete a példa mások számára. Nemcsak amit mond, hanem ahogyan éli a mindennapjait. Prabhupáda szavai és tettei nem különböztek, így ebből a szempontból is hitelesnek számított. Az emberek, akik találkoztak vele, mind nagyon érdekesnek, kedvesnek találták, és nagy hatással volt rájuk.

Sríla Prabhupáda minden nap dzsapázott (mantra meditációt végzett), amit főzött ételt (mert tudott főzni, nem is akárhogy!), azt felajánlotta Krisnának, közben folyamatosan fordította angol nyelvre az ősi szentírásokat, és amikor csak tehette, előadásokat tartott a védikus bölcsességekből. Ugyanígy élt Indiában, és most Amerikában is.

Eközben folyton anyagi problémákkal küzdött, kirabolták, jött a tél, a hideg, olyan, amilyet Indiában sohasem tapasztalt, de minden megpróbáltatás ellenére folytatta munkáját. New Yorkban a város egyik legzüllöttebb részén, a Bowery-n lakott. Azonban bérelt kis szobájának ajtaja minden érdeklődő előtt nyitva állt. Szívesen beszélgetett a hippikkel, tartott kírtanával (mantra énekléssel) kísért meditációs programokat, és szegénysége ellenére is étellel kínálta az odalátogatókat. A Bowery-n élő fiatalok közül sokan fogékonyak voltak a spirituális dolgokra és rendszeresen jártak Sríla Prabhupádához.

Aztán többszöri költözködés után a Lower East Side-on a „Páratlan ajándékok” nevű kis üzlethelyiség, a hozzá tartozó picike lakással lett Prabhupáda otthona és a lelki élettel ismerkedő fiatalok központja. A helyiségből hamarosan színes templom lett, és itt alapították meg az ISKCON-t („International Society for Krishna Consciousness” – a „Krisna-tudat Nemzetközi Szervezete”), és az első nyugati tanítványait is itt avatta fel. Egyre ismertebb lett, több alkalommal nyilatkozott tévétársaságoknak, magazinoknak és egyre nőtt az érdeklődés az általa képviselt keleti gyökerű lelki életmód, a bhakti-jóga iránt.

A következő évtizedben a mozgalom az egész világon ismertté vált. Sríla Prabhupáda tucatszor körbeutazta a Földet, Moszkvától kezdve Párizson át, Sidney-ig, minden földrészen templomokat (itt Magyarországon Budapesten találhatsz ilyen templomot), védikus rendszerű iskolákat (itt nálunk, Budapesten a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola) és farmközösségeket (magyar viszonylatban Somogyvámoson Krisna-völgy) alapított az „egyszerű élet, emelkedett gondolkodás” jegyében. Ma a világ számtalan országában működik a Food For Life, ami mindennapos meleg, vegetáriánus ételosztásáról híresült el – nálunk itthon az Ételt az Életért alapítványként ismerheted.

Prabhupáda több mint négyezer tanítványának adott avatást. Élete során legalább 70 könyvet fordított/írt, művei ma már több mint ötven nyelven elérhetők. Ezek az írások segítenek nekünk megérteni, hogy valójában nem ez a test vagyunk, hanem egy örök lélek, aki idekeveredett ebbe az anyagi világba, ami tele van nehézségekkel. Ugyanakkor azt is megtudhatjuk, hogy hogyan lehetünk mindennek ellenére igazából boldogok.

Sríla Prabhupáda végtelen együttérzésének, önzetlen szeretetének és erőfeszítésének köszönhetően ma már könnyen hozzájuthatunk hiteles védikus tanításokhoz.

Sríla Prabhupádának köszönhetjük a mahá mantrát is. Akár a Hair című filmből, akár az utcáról, akár egy tiktok videóból, de talán már te is hallottad ahogyan boldogan éneklik az emberek a Haré Krisna mahá mantrát. Ez a mantra felszabadítja az elmét, kiegyensúlyozottságot és békét ad az önvalónak. Egész pontosan így szól: Haré Krisna Haré Krisna Krisna Krisna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré.

Ha van kedved, olvass egy könyvet Sríla Prabhupádától (én ezt ajánlanám neked elsőre) vagy próbáld ki te is a mahá mantrát, lehet mondani vagy énekelni is (Prabhupáda így énekelte).
Remélem, hogy ha bármelyiket is kipróbálod, szép élményben lesz részed és, hogy (boldog irányba) megváltoztatja a te életedet is.

Köszönünk mindent Sríla Prabhupáda!