Nyelvtannácik kíméljenek

Ez a cím persze csak a potenciális olvasók figyelmét volt hivatott felkelteni. A cikket ugyanis kiváló lektor nézi át, így még ha én vétek is hibákat, ő valószínűleg nem fog. Meg persze a nyelv egyébként is egy igen képlékeny dolog, legalábbis mifelénk. Állandóan változnak a szabályok, korábban hibásnak tartott szófordulatok válnak elfogadottá, a szleng is egyre gyorsabban szivárog be a közbeszédbe és válik a kánon részévé. Úgy nehéz nyelvtannácinak lenni, hogy már szinte mindent is szabad. Persze, ha egy parázs kommentvitában kifogy az ember muníciója, mindig bízhat benne, hogy az ellenfele elslendriánkodta (ez nem feltétlenül létező szó, de hát Istenem, így alakul, sőt fejlődik a nyelv, nem igaz) a központozást és a figyelmet erre irányítva simán kihozzuk legalább döntetlenre a meccset.

Nyelvtannáciskodni csalás!

Önmagában nincsen semmi baj azzal, ha valaki helyesen fejezi ki magát, pontosan betartja a nyelvtan szabályait, sőt. Az is becsülendő, amikor egy felkészült, nagy tudású „nyelvtudós” megosztja gondolatait másokkal, esetleg jó szándékúan ki is javítja azok hibáit. Egy vérbeli kötekedőt azonban nem a másik ember ismeretének a bővítése motivál, nem segíteni akar, hogy képesek legyünk pontosabban kifejezni és megértetni magunkat, és így jobban boldoguljunk az életben. A legfőbb cél mindössze önnön kiválóságának és ebből fakadóan felsőbbrendűségének a kinyilvánítása – lehet, hogy nem tudlak legyőzni a vitában, de nem is kell, hiszen te még írni, beszélni sem tudsz! Ezzel egyrészt az a baj, hogy a vélt vagy valós kiválóságunk, valamint a hibák mások orra alá dörgölése, az ezt kísérő sértően lekezelő hangnem nem a nemes jellemre ismérve. Másrészt a vitának vannak szabályai, ami szerint például tilos elterelni a témát és pusztán az ellenfél személyét támadni; ez ugyanis a csalás egyik fajtája.

Kép: www.freepik.com

A védikus kultúra és a nyelvtani helyesség

És most (szándékosan és-sel kezdünk mondatot, ami a hivatásos nyelvészek szerint nem feltétlenül hiba) ismét csavarunk egyet a cikk gondolatmenetén. Az ősi védikus szentírások rengeteget beszélnek Isten vagy a félistenek tiszteletére bemutatott áldozatokról, melyek során a helyesen kiejtett hangsorok, mantrák formálják az anyagot és a sorsot, teremtő vagy éppen pusztító hatalommal rendelkeznek. Ezeket a mantrákat tökéletesen hangsúlyozva, az előírt ütemben és dallamban kell kiejtenie a megfelelően tiszta tudatú papoknak, hogy hatásuk legyen. Hiába áldoznak hegynyi gabonát és tengernyi tisztított vajat az áldozati tűzbe, ha egy hang nem stimmel, egy szótag rossz hangsúllyal lesz kimondva és ezeket a hibákat nem javítják ki azonnal. Jobb esetben nem lesz semmi haszna az áldozatnak és csak elvesztegetjük a pénzünket, saját és mások idejét, rosszabb esetben – amire a Srímad Bhágavatam is hoz Vritrászura történetével példát – épp az ellenkező eredményt éri el az áldozat bemutatója, mint amire vágyott. Nincs ebben semmi meglepő, így működik az anyagi világ. Ebből a szemszögből nézve, akár védhető is lenne a kötözködés, a hibák keresése és azok felhánytorgatása.

A mai kor bökkenője

A mai korban azonban már nem működnek a védikus áldozatok, lehetetlen kézzelfogható eredményt elérni általuk. Egyrészt túl költségesek, hiszen rengeteg kellék, sok résztvevő kell a bemutatásukhoz és a jelen Kali-korban nincs bőség szinte semmiből. De legfőképpen nem állnak rendelkezésre kiváló, képzett bráhmanák (papok), aki képesek memorizálni és helyesen, tisztán kiejteni a mantrákat, elvégezni a bonyolult rítusokat. Nemcsak a kor, de a kor embere is tele van hibákkal, egyszerűen képtelen arra, ami korábban lehetséges volt.

A tökéletes megoldás

Jó hír viszont, hogy van olyan áldozat, ami most is működik. Melynek eredménye messze túlszárnyalja az ideiglenes anyagi eredményeket vagy akár a felszabadulást, melyre oly sokan áhítoztak a letűnt korokban. Ez a folyamat pedig az Úr neveinek a közös éneklése, a szankírtana. Isten mindig, minden korban érdemei szerint gondoskodik mindenki jólétéről, valamint bevezeti a lelki fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges folyamatokat is. Neki nem az számít, hogy mennyi mindent adunk neki – mert eleve minden az Övé -, hanem csak az, hogy ismét Felé fordulunk, keresni kezdjük Őt és a vele való örök, de elfeledett kapcsolatot. Olyan módszert ad, amit a Kali-kor elesett lelkei is könnyedén végezhetnek. Nem kell semmilyen előképzettség hozzá, nem kell vagyonokat feláldozni vagy befolyásosnak lenni. Elég, ha hittel és szeretettel, közösen dicsőítjük Istent, Krisnát. Ahogy egy kisgyermek néhány őszinte, keresetlen szóval, apró gesztussal meg tudja olvasztani a szülei szívét, úgy Isten is boldogan elfogadja a szeretetünket és odaadásunkat; ezen kívül nem vonzza Őt semmi, lehet az bármennyire is tökéletes.

(Borítókép: Image by wayhomestudio on Freepik )