Az ászanák hatása az elmére

Az a tény, hogy elménk hatással van a testünkre, és hogy a testünk is hatással van az elménkre, vitathatatlan tény. Ha leterhelt, fáradt az elménk, a testünket is annak érezzük, és sokkal nehezebben vesszük rá magunkat a mozgásra. Persze ez alól kivétel, ha már elég tudatosak vagyunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a mozgás nagyon jót fog tenni, frissítően hat majd az elmére is. Csak elkezdeni nehéz. Ez a szimbiózisszerű kapcsolódás visszafelé is működik. Ha fáradt a testünk, nehezünkre esik gondolkodni, és inkább a pihenésen, feltöltődésen jár az eszünk, ez pedig teljesen lefoglalja az elmét.

Mindezekből nyilvánvalóan kimondható, hogy a jógagyakorlatok és az ászanák kivitelezésének mikéntje is komoly befolyással van az elme működésére. Ahhoz, hogy ezt közelebbről meg tudjuk vizsgálni, érdemes megismernünk a gúnákat vagyis a kötőerőket. Mik azok a kötőerők?

“A védikus irodalom sokatmondó kifejezéseket használ annak érdekében, hogy bemutassa az anyagi világban működő, mindenre hatást gyakorló energiákat. Megtanítja azt is, hogy az ember hogyan viszonyuljon ezekhez az energiákhoz annak érdekében, hogy harmóniában tudjon maradni önmagával és környezetével. Ezeket az erőket a szanszkrit nyelv guṇának (kötél) nevezi, amelyet a „kötőerő” szóval fordítunk magyarra. Mindent áthatnak, mindennek a létezését és működését meghatározzák és befolyásolják a világban.” (Jóga tiszta forrásból)

A három kötőerő

⸭ A tamasz (tamas), vagyis a tudatlanság kötőereje: sötét, nedves, hideg, vizes, tunya, mozdulatlan, visszahúzódó.
⸭ A radzsasz (rajas), a szenvedély kötőereje: dinamikus, forró, mozgékony, változó, tüzes, feszes, tevékeny.
⸭ A szattva (sattva), a jóság kötőereje: világos, könnyű, légies, harmonikus, könnyed, egyensúlyi.

A modern világban a legtöbb ember mentális állapotát vagy a letargia és a tehetetlenség (tamasz), vagy az állandó mozgás és a figyelemzavar (radzsasz) jellemzi, esetleg ennek a kettőnek a váltakozó állapota, míg a jóságot (szattvát), csak ritkán, és csupán rövid időre tapasztalja meg.

Ha  a gúnák mentén vizsgálunk meg egy jógaórát, az alábbiakat figyelhetjük meg.

A gyengéd, szattvikus bemelegítést nehezebb gyakorlatok követik, amelyek során megpróbáljuk legyőzni a tamasz lehúzó erejét, vagy éppen a radzsasz túlzott aktivitását, majd a gyakorlatsorok végén egyszerűbb levezető csavarásokat és ászanákat gyakorolva megérkezünk a szattvikus állapotba, és ezt megkoronázzuk a hullapózban, ahol átélhetjük a nyugalmat.
Ha visszagondolsz, és felidézed a jógagyakorlásaidat, biztosan te is egyetértesz, hogy a sorozat elején még sokkal csapongóbb az elme, és nehezebben érkezik meg a kezdeti ráhangolódásra, mint a gyakorlás végén a hullapózban. Persze ha túlságosan tamaszos vagy radzsaszos az aktuális állapotod, a végső hullapóz sem feltétlenül lesz mentes ezektől. De a különbség még így is érezhető.

A jóga egyik tanítása, hogy nem csak a pózok, hanem az is, hogy hogyan csinálod őket, hatással vannak az elmédre.

Vegyünk például egy félholdállást (ardha-candrāsana 1.), amely során egy gyakorló, akinek elméje a radzsasz szintjén van, könnyen túlfeszítheti magát. Az állandó versengés és “örökmozgás” pedig sérüléshez vezethet. Ilyenkor érdemes figyelni arra, hogy ne menjünk le a póz maximumáig, ne feszegessük a testi határainkat, inkább próbáljuk kevésbé mélyen, de tovább kitartani a pózt. Így létrehozhatunk egy szattvikusabb állapotot azáltal, hogy nem próbálunk maximalistaként akár a sérülést is kockáztatni, mégis lesz egy kihívás az által, hogy próbáljuk a kitartás idejét kitolni.

Egy a tamasz állapotában lévő gyakorló ugyanennél a póznál hajlamos arra, hogy félvállról vegye, és még csak meg sem próbál belemélyedni a pózba, miközben a testi és anatómiai adottságai megvannak hozzá. Ha ezt érezzük magunkon, érdemes egy kicsit beleerőltetni testünket a pózba, hogy kizökkenjünk ebből a letargikus, eltunyult állapotból.

Fotó: Alexy Almond

Sikerélménnyel a szattvába

Az jógaórákon szerzet tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy a gyakorlóknak fokozatosan kell felvezetni a pózokat. Ennek az az oka, hogy a legtöbb gyakorló elméje a radzsasz állapotában van. Teljesíteni szeretne – ha már eljött az órára -, fűti a tettvágy, és arra törekszik, hogy minél mélyebben, minél tovább tartson ki ászanákat, bizonyítva ezzel… valamit, valakinek. Legfőképpen saját elvárásainak akar megfelelni.
Ezért, ha egy ászanából több variáns is gyakorolható, az aki ilyen hozzáállással érkezik, a legnehezebbet fogja választani, és amint nem megy neki, csalódik, és legközelebb már nem is jön. A sikertelenség pedig a tamasz állapotába taszítja. Ezért fontos a fokozatosság a saját gyakorlásodban, ahogy egy gyakorlatsor felépítésében is.

A sikerélmény legyőzheti a negatív állapotokat, és átbillenthet az elégedettség, a szattva állapotába. Ahogy az őrület és a zsenialitás között is vékony a határ, úgy az elégedettség (szattva) és a melankólia (tamasz) között is nehéz különbséget tenni. Főleg, ha nem megfelelő kritikával vizsgáljuk magunkat.

A jóga szanszkrit szó egyik fő jelentése az egyesülés, melyet sokféleképpen magyaráznak. Legyen az egyik ilyen magyarázat, hogy képes az elmét és a testet egy egységgé tenni, és összehangolni a szattva állapotában. Mindehhez csupán figyelem, fegyelem és fokozatosság szükséges.

Fotó: shu lei

(Borítókép: shu lei)